Portré fotósként napi szinten hallom a következőket:
„Utálom, ha fotóznak.”
„Jaj, én nem vagyok fotogén.”
„Rólam lehetetlen jó képet csinálni.”
Az viszont számomra is meglepő, hogy ügyfeleim 50-60%-ától hallok hasonló negatív kijelentéseket a fotózások előtt, és ezek már azok az elvetemült, vakmerő emberek, akik vették a bátorságot, hogy eljöjjenek egy fotózásra. A valódi arány valószínűleg még ennél is magasabb!
Nemrég bukkantam rá erre a TED videóra, ami egy érdekes magyarázatot hoz fel a kérdésre:
A speaker kutatásai szerint a probléma ott gyökerezik, hogy magunkat általában csak a tükörben szoktuk nézni, mindig azonos szemszögből (és hozzáteszem azonos megvilágítás mellett), viszont a fotókon gyakran egy teljesen más szögből látjuk viszont magunkat. Emiatt úgy érezzük, hogy ugyan hasonlít az illető ránk, de mégsem teljesen mi vagyunk, mert nem a jól megszokott szemszöget és arckifejezést látjuk. Mindenki más viszont, aki ismer minket, látott már szinte minden oldalról, nem fogja furcsának találni a képet. De persze, mi nem hiszünk nekik, azt gondoljuk, hogy biztos csak jófejségből like-olnak, hogy ne érezzük rosszul magunkat…
A frusztráció abból ered bennünk, hogy kialakul egy rés aközött, hogy mi hogy látjuk magunkat, szemben azzal, ahogy a világ lát minket. Peter Hurley, a mentorom és egyben példaképem, ebben a TEDx videóban zseniálisan mutatja be ezt az önértékelési rést.
Fotó: Peter Hurley
Ha Miss Universe nem bírja elviselni a saját arcának látványát, akkor mit szóljunk mi, "halandó emberek"?!
A külsőnk legnagyobb kritikusai saját magunk vagyunk. Azt szeretnénk, ha a világ csak egy bizonyos oldalunkat látná, emiatt elkezd a legtöbbünk pózolni a kamera előtt. Észrevettétek már, hogy egyes emberek minden fényképükön pontosan ugyanúgy néznek ki? Mint Barney a HIMYM sorozatban.
Volt olyan ügyfelem, akivel a fotózás előtt jól elhülyéskedtünk meg nevetgéltünk, de a kamera előtt „pengeszájjal” állt végig. Amikor sikerült végre őszinte mosolyt csalnom az arcára, akkor kérte, hogy töröljem a képet, mert azon nem "önmaga". Aztán persze kiderült, hogy csak arról van szó, hogy ráncosnak látja magát a képen, ezért nem mer mosolyogni, ezért nem mer a valódi önmaga lenni…
Állítom, hogy rajtunk kívül senki sem fogja leszámolni a ráncainkat egy kedves, mosolygós képünkön. A 14 éves modell lányoknak is vannak ráncaik, ilyen az emberi arc! Nincs miért szégyenkeznünk miatta.
Persze vannak kis apró trükkök, beállítások, világítási technikák, amikkel még előnyösebb képeket tudunk csinálni. A megfelelő környezet és a jó hangulat megteremtése a fotózáskor sokat segít, de önmagában ezek nem elegendőek.
A külsőnk elváltoztatása érdekében a sarki plasztikai sebészetre is lemehetünk, hogy lufi szájat csináltassunk és kíváncsi szemöldököt tetováltassunk, de nem hinném, hogy ebben kellene keresni a megoldást.
Az én tanácsom az, hogy próbáld meg abbahagyni a hibáid keresését minden egyes fényképeden. A külsőd miatt elsősorban a szüleidet tudod csak okolni. Ők meg az ő szüleiket és így tovább. Hidd el, hogy rajtad kívül senki nem fog foglalkozni azzal, hogy mekkora az orrod vagy hogy milyen szögletes az állkapcsod a képeden. Ne foglalkozz olyannal, amit nem tudsz megváltoztatni! A családod, a barátaid, a kutyád és a fura fazon is, aki folyton követ az utcán pont olyannak lát, és úgy szeret, amilyen vagy!
Sajnos rossz hírem van: nincs egy egyszerű, varázsütésre mindent megoldó válasz a kamera előtti szorongásra. Csakis egyféleképpen tudod feloldani: úgy, hogy megpróbálod a miniatűr „hibáidra” való koncentrálás helyett elfogadni önmagad, mint egy egészet, pont olyannak, amilyen vagy. És igenis legyél büszke arra, aki vagy!
Hidd el, hogy ha a legtöbb ismerősöd azt mondja egy képedre, hogy jól nézel ki rajta, akkor az tényleg egy jó kép rólad! Bátran higgy nekik!
댓글